Duo SeRa - avagy ilyen a hardcore kortárs zene

Tegnap este egy különös szaxofon-hárfa duó koncerten voltunk. Seleljo Erzsébet és Razyalyaeva Anasztázia kedves ismerőseim, de pironkodva be kell vallanom, most jutottam el először a koncertjükre. Mivel nem egy hagyományos hangszerösszeállításról van szó, az sem meglepő, hogy az este folyamán kortárs zeneszerzőknek a kifejezetten nekik írt darabjait szólaltatták meg, szám szerint kilencet. 

Íme a műsor:

1. Tornyai Péter: Narcissus

2. Láng István: Threbbing threads

3. Zombola Péter: Choral

4. Virágh András Gábor: Waves

5. Horváth Márton Levente: Litany

6. Zarándy Ákos: Bethin

7. Balogh Máté: Kikaku&Basho

8. Kedves Csanád: Levitation in a Bright Thought

9. Wettl Mátyás: My Favourite Instrumens

Ha valami buta általánosítást akarnék tenni, azt mondanám, hogy minél kevesebb hangszer minél hosszabb koncertet ad, annál nehezebben emészthető lesz a végeredmény. Persze rögtön eszembe jut egy régebbi Mozart-zongoraest élményem, és mosolyogva megállapítom, hogy nem ilyen egyszerű a dolog. Ámbár nem állok messze a valóságtól. 

A koncert számomra egyfajta antológiaként hatott. Egymás után sorakoztak a némileg hasonló művek, csak volt, amelyikben találtam kapaszkodót, volt, amelyikben nem. Egyszerűbb volt a dolgom Zombola Péter Choral című darabjánál, ahol a "dallam plusz akkordikus kíséret" egyfajta párlata, netán karikatúrája jelent meg. A szaxofon hosszú hangjai vonultak egymás után, de igazából nem azzal az igénnyel, hogy dallamokká álljanak össze. A hárfa akkordjai pedig kötelességtudóan minden hang alá odapendültek. Wettl Mátyás "kedvenc hangszerei" is magukért beszéltek. Mintha két darab játszódott volna párhuzamosan, mindkettő a hangszer fő karakterisztikumait túlozta el. A hárfa végig szívhez szóló akkordfelbontásokat játszott a magas regiszterben, a szaxofon pedig sokszor kifejezetten fülsértő, torz hangokat. Szerettem volna csak a hárfát hallgatni, de a szaxofon hangereje győzött. Mint egy nagyon meghitt hangulatú koncerten a cukrospapírzörgés és a köhögés. 

Horváth Márton Levente darabjában a szaxofon másik oldaláról mutatkozott meg. Talán az összes közül itt játszott leginkább valódi dallamokat, s ez a dallamosság több helyen népi siratóra emlékeztetett. Ha legeket akarunk kiemelni, Láng István darabját kell említenünk. Ez volt talán a leghosszabb, s egyben a két hangszer megszólaltatási módjait leginkább kihasználó mű. Míg Wettl Mátyás darabja tipizált, ez a mű kiaknázott. Mindenféle csörgés-zörgés, preparátum előfordult benne. A legszellemesebb ötlet a hárfa vonóval (valójában egy csokor szőrrel) való megszólaltatása. Ugyanakkor mind a mű terjedelme, mind az eszközök palettaszerű felsorolása miatt kissé öncélúaknak éreztem ezeket a momentumokat. Mozgékony, impulzív anyagával Virág András Gábor Waves című kompozíciója tűnt még ki.

Számomra borzasztó tanulságos volt ez az este. Bár tegnap volt, nagyon friss az élmény, mégsem tudok többet írni a művekről, mert sok esetben egyszerűen nem találtam kapaszkodót. Különösen az első két műnél éreztem magamban bizonytalanságot: vajon ez a nyekkenés, koppanás bele van komponálva a műbe, vagy csak a szomszédom alatt nyikordult meg a szék? Lehet, hogy célja is ezeknek a műveknek, hogy bizonytalanságban tartson. Lehet, hogy ez egy eszköz, egy esztétikai kategória. És lehet, hogy csak én vagyok szerényebb képességekkel megáldva a művek megértése terén. De azt gondolom, egy hasonló koncerten feleannyi darab, és minden mű előtt egy kis magyarázat nagyban hozzátenne az élményszerű zenehallgatáshoz. Sajnos ma már nem értjük "félszavakból" a zeneszerzőinket, de ha segítenek a megértésben, talán belejövünk...

A kórus

Most jöttem a moziból. Ezt muszáj volt megnézni, mivel zenész vagyok. Fel voltam készülve egy elég jó sztorira és számomra kínos pillanatok sorára, ami sok-sok zenés vagy klasszikus zenét valamilyen módon érintő film esetében szokott érni. Jelesül, hogy úgy puffogtatnak zenei szakkifejezéseket, hogy nem válik szerves részévé a filmnek, mert aki írta/rendezte halvány fogalma nem volt arról, mit jelent, csak bele kellett rakni valamit. Ennek netovábbja, mikor zenei szakkifejezéseket rosszul használnak. Ez esetben én szoktam szégyellni magam és sajnálni, hogy esetleg laikusok ebből bármit is megjegyeznek, és rendszerint elrontja az egész filmélményt.

A kórus ebből a szempontból hatalmas meglepetés volt. Nem azért, mert elképesztő magasságokba emelte volna a zenei szakkifejezések használatát, hanem azért, mert nem zavarta a közérzetemet egy csomó apró kis "horzsolás" ezek miatt. Ha dominánsszeptimet mondtak, akkor az is szólt, a szakkifejezések okkal, értelemmel és szervesen voltak a filmben, nem csak a "látszat kedvéért". Arról nem is beszélve, hogy olyan zeneművek szólaltak meg, amik valóban magasrendűek, a kórusirodalom csúcsremekei, és olyan előadásban, ami világszínvonalú. A repertoár pedig kellően változatos volt, ami teljesen életszerűvé tette a dolgot. 

A történet maga is tetszett, úgy gondolom, nem volt túlságosan klisés vagy kiszámítható. Számomra volt benne egy-két váratlan pillanat. De lehet, hogy csak azért, mert éppen azon örömködtem, hogy mennyire helyén vannak a zenei részletek és egy filmkritikus erről mást mondana. :)

Mindenesetre a fiúkórus és a kórusiskola hangulatát maximálisan hozta, amin mindig sóhajtozom, hogy basszus, miért nem születtem én fiúnak. :)

Spoiler! 
A film részletei következnek. Csak akkor olvasd el, ha már megnézted a filmet!

Dustin Hoffman alakításáról. Úgy gondolom, alkalmasabb személyt nem is választhattak volna a szerepre. Egy nyugdíj előtt járó karnagy, aki már innen-onnan érzi, hogy kezd lejárni az ideje. A másodkarnagy alig várja, hogy átvehesse a helyét, a saját motivációja sem mindig töretlen, kicsit belefáradt már az egészbe. Bár sokat letett az asztalra, nem a világ legjobb karnagya, ahogy nem a világ legjobb énekiskolájáról és nem a világ legjobb énekesfiúiról van szó. Nincs agyonidealizálva a kép, ami miatt teljesen életszerű és hihető. Visszatérve Dustin Hoffmanra, a film során kiderül Carvelle mesterről, miután Rachmaninov cisz-moll Prelude-jének elejét játszotta, hogy fiatalkorában zongorista akart lenni, de a tanára nem tartotta elég tehetségesnek, ezért mielőtt kicsapták volna a suliból, megütötte a tanárát és otthagyta az egészet. Mert a tanárának igaza volt. Nagyon mély és megrendítő pillanat volt ez a filmben, egy öregember fájdalmas önvallomása. És még nagyobb a mélysége, ha tudunk egyet s mást Dustin Hoffman életéről. Ugyanis fiatal korában több iskolából kicsapták, többek között egy konzervatóriumból is, ahol zongorát tanult - zongorista szeretett volna lenni. Tehát gyakorlatilag önmagát alakította a filmben. És visszagondolva, nekem nem úgy tűnt, hogy dublőr játszotta volna a Rachmaninov-művet, de úgy sem, hogy a színész csak mozgatta volna a kezét a billentyűk fölött. Természetesen az a valószínű, hogy a hangot nem az ő zongorázásából vették - bár nem volt egy kiemelkedő előadás, tökéletesen hiteles volt egy "bukott" zongoristától -, de nagy valószínűséggel Dustin Hoffman azokat a hangokat ütötte le a zongorán, amiket kellett. Nem is nehéz elképzelni! Ha zongorista szeretnék lenni, elsők között tanulnám meg ezt a művet és nem valószínű, hogy valaha is elfelejteném legalább az első néhány ütemét. 

Ha már spoiler, visszatérek a történetre. Nagyon át tudtam érezni a kis főhős magányos, kiszolgáltatott helyzetét. Az jutott eszembe róla, hogy egy igazán jó sztoriban az író nem kíméli a hőseit. Hát, neki is jutott minden. Alkoholista anya, annak elvesztése. Hideg és közömbös "nemzője", ki a film során lassan az apjává érett. Az iskolai megaláztatások mind a felvételi körülményei, mind a társai rosszindulata és irigysége. Apropó az apa. Számomra a legszebb jellemfejlődés a filmben. Végigkísérjük az utat a közönyétől azon át, hogy idegesíti a helyzet, hogy bántja a lelkiismeret és végül, hogy vállalja a felelősséget a fiáért olyan áron is, hogy egy súlyos titkot kell felvállalnia a családja előtt. Nem különben érdekes Stet jellemfejlődése, akiben azért már az elejétől ott volt a potenciál, a gyermeki jóérzés, ahogy gondoskodott az anyjáról. A dacnak és a rossz viselkedésnek mindig megvolt az oka, de egyszer csak megtanult felülemelkedni rajta - mikor megállta, hogy ne üsse meg Devont, a riválisát -, és maga is megtalálta a helyét, ahol már nem volt mivel dacolnia.

Az igazgatónő (Kathy Bates) hangulatos, pragmatikus karaktere teljesen életszerűen képezett kontrasztot a művészek elvont, felhők között lebegő világával. És ez bizony az életben is így van. Bosszankodunk, ha nem zenész ül az igazgatói székben, mert számunkra érthetetlen döntései vannak, ugyanakkor jaj lenne az intézménynek, ha mi, "elszállt" zenészek hoznánk meg ezeket a döntéseket.

Még egy pár szó a zene használatáról. Voltak pillanatok, például a Händel: Messiás közben, amikor szólót énekelt Stet, amikor az eredeti zenemű "összefolyt", csak a szólista hallatszott. Nem tudom, ez kinek az ötlete lehetett, de zenészként én is átéltem a színpadon hasonlót. Amikor az előadás eufóriája összemossa a hangokat és csak a magamét hallom.
Továbbá sok olyan átvezetés volt, mikor a koncertről váltott a film például a koncert utáni buszozásra, a zene pedig folytatódott, halkabban, homályosabban. Nekem ez is nagyon hozta azt az érzést, amikor a koncert után órákig kavarognak a fejemben-fülemben azok a darabok, amiket előadtunk.

Én azt mondom, ha zenész vagy, feltétlenül nézd meg, és ha nem, akkor is! ;)

Vivaldi-koncert a kánikulában

Tegnap a Simplicissimus és a Hold kórus közös koncertjén voltunk.
Műsor:
A. VIVALDI (1678-1741):
-Concerto, RV 92 (1720-1724)*
-Suonate à Violino solo, e Basso per il Cembalo [Manchester Sonatas] / Sonata II, RV 12 (1726/27)+
-Gloria, RV 589 (c. 1715)
A Simplicissimus ezúttal:
Kéringer Dávid* – furulya
Szebenyi Katalin – oboa
Igricz Balázs – trombita
Németh Zsombor*+, Vizeli Máté, Balázs Rudolf Rajmund, Hatos Cecília, Kevin Shopland, Orgován Csenge – hegedű
Kabdebó Noémi, Véghelyi Kriszta – brácsa
Nagy Réka* – cselló
Király Tamás – nagybőgő
Konta Noémi+ – csembaló
Harmath Dénes* – csembaló, orgona
Km.: Hold Kórus (karig.: Fehérváry Péter)
Beta Borbála, Darázs Renáta, Lellei Nóra, Magyarkuti Nóra, Szerényi Márta, Szklenár Roberta - szoprán
Fábián Sára, Mády Katalin, Szabó Tímea, Ujfalusi Ivett, Veres Adrienn Mercédesz, Vincze Blanka - alt
Csaba Pál, Füredi Viktor, Hohmann Ádám - tenor
Arányi Péter, Csepregi Győző, Juhász György, Recski Gábor, Réti Kornél - basszus
Vezényel: Fehérváry Péter

Vegyes érzéseim voltak a koncerttel kapcsolatban. A műsorösszeállítás remek volt, szeretem a homogén és nem túl terjedelmes műsorokat. A koncert első felében egy concerto és egy hegedű-csembaló sonata hangzott el, ami remek felütést adott az estéhez. A concertóban kicsit zavaró volt, hogy a csembaló szinte teljesen elnyomta a furulya hangját, alig lehetett hallani. Ezen kívül mindkét hangszeres darab kellemes meglepetés volt az előadók szempontjából. Korábban a Simplicissimust sajnos csak a Savall-kurzuson hallottam, más benyomásom nem volt róluk - ezért is volt nagyon időszerű ez a koncertlátogatás. Bár az előadásban éreztem némi iskolás attitűdöt, összességében nagyon is élvezetes volt hallgatni.

A Gloria-val kapcsolatban többet mondhatok. A kórust nem ismerem, de "ránézésre" egy ügyesebb amatőr kórus. Nem volt átütő élmény, de szépen megoldották a darabot. Bár a fiúk jóval kevesebben voltak, mégis jobban meg tudtak szólalni, intenzívebb hangzással, mint a női szólamok. A karmester, aki valószínűleg a kórus vezetője, biztos kézben tartotta az előadást, szerintem jól választotta meg a tempókat, a karaktereket. Belőle lesz még valaki.


Az előadás mélypontjai a szólótételek voltak. Egy szoprán-szoprán duett, egy szoprán ária és két alt szólós tétel van a darabban. Biztosan kritikus vagyok az énekesekkel szemben, de nem csak az én véleményem, hogy gyenge volt az előadásuk. Az alt szólista képzetlen hangú, valószínűleg egy ügyesebb kórustag, de nem szólóra való. Szegény remegett, mint a nyárfalevél, erőtlenül énekelt, a sorok végét elharapta és kerülte a szemkontaktust mind a karmesterrel, mind a közönséggel. Az első szoprán már képzett hangú, valószínűleg magánének végzettségű volt. Szép hangszínnel énekelt, de ez talán az egyetlen pozitívum, amit el tudok mondani. Főleg a szólótételét telezsúfolta technikailag és zeneileg következetesen borzasztóan megoldott díszítésekkel. Félreértés ne essék, szeretem a barokk díszítéseket, de ami sok, az sok... Mindehhez úgy affektált, ahogy ebben a műben szintén nem kellett volna... Szóval, bármennyire is mindig a szólistákon függ a világ szeme, ehhez a kórushoz és zenekarhoz, még ha amatőrök is, ennél jobb szólisták dukáltak volna.


Mindenesetre szeretném figyelemmel követni a Simplicissimus további tevékenységét, várom a következő koncertjüket.

VivaceFEST - Vivaldi - Bach

2015. június 5. Péntek

„Vivaldi & Bach E-d-c”

Bányai Júlia – szoprán
Dobozy Borbála – csembaló
MUSICA VIVAX WIEN / Bán István
Vivaldi
– Sinfonia in E RV 131
– Motette per soprano solo „Nulla in mundo pax sincera” RV 630
S. Bach 

Concerto a Cembalo in d BWV 1052
Vivaldi
– Sinfonia in C RV 112
– Motette per soprano solo „Laudate pueri Dominum” RV 600

Ehhez a koncerthez fűztem a legnagyobb várakozásokat, mivel ez az a zene, ami már egészen közel áll ahhoz, amit magam is szeretnék művelni, ráadásul két szopránszóló motetta...

Mégis vegyes érzéseim voltak a koncertről. A művek nagyszerűségéhez nem fér kétség. Örültem, hogy az ismert Bach-concerto és Vivaldi-motetták mellett két kis Vivaldi Sinfonia is megszólal. A kamarazenekart eddig nem ismertem. Nem vagyok biztos benne, de úgy érzékeltem, talán bécsi magyar zenészekből áll. Mindenesetre nagyon hozzáértő, avatott muzsikusok benyomását keltették. Úgy tudom, Bán István az együttes vezetője, ő vezényelt a koncerten. És itt jön az egyes számú problémám. Egy kis vonószenekar, 2-2 hegedű, egy brácsa és egy csellóból, egy bőgőből és orgonából (helyenként csembalóból) álló continuo szekció. Szerintem egy ekkora zenekart nem kell eléjük állva vezényelni! Vagy az első hegedűs, vagy a billentyűs continuo-játékos bőven el tudta volna látni a feladatot. Annál is inkább, mivel alig van benne vezényelnivaló. Nem vonom kétségbe Bán István hozzáértését, de a zenekar bőven meglett volna nélküle. Itt szó szerint érvényesült a kis szólásmondás, hogy a karmesternek három dolga van: időben elkezdeni a darabot, időben leinteni és közben lehetőleg nem zavarni a zenészeket. Lehet, hogy a zenekart nem, de engem kicsit zavart.

Már talán Jordi Savall kapcsán írtam arról, hogy az igazán érett zenészek micsoda bölcsességgel tudnak eljátszani minden hangot. Szinte hallani lehet az élettapasztalatot, a letisztultságot, azt, hogy minden hangnak értelme van. Ugyanezt éreztem Dobozy Borbála csembalójátékában. Végtelen nyugalom, kiegyensúlyozottság és nagyon magas fokú szakmai tudás jellemezte. Mindezek mellett olyan szerénynek tűnt, ami nagyon szimpatikus számomra.

Sokat vártam a Vivaldi motettáktól. Szopránként és reménybeli szólistaként, rájöttem, nagyon kritikusan hallgatok más énekeseket, különösen szopránokat, pláne, ha barokkot énekelnek. Először volt szerencsém Bányai Júliát hallani, még mielőtt bármilyen információt szerezhettem volna róla. Az volt a benyomásom, hogy a középhangok erőtlenül szólalnak meg nála, és igazán csak a kétvonalas oktávban tündököl a hangja. De a barokkban szopránként is sokat kell az egyvonalas oktávban énekelni, így csak néhány felszaladó koloratúrában csillant meg igazán szépen a hangja. Nagyon fürgén, mozgékonyan, virtuózan énekel, viszont az a mélység - ezúttal nem hangmagasságban értendő -, ami egyházi művek megszólaltatásához fontos, nekem kicsit hiányzott. Nem tudom igazán megfogalmazni, hol, miből hiányzott, de talán legjobban a szeméből.

Mindezek mellett és ellenére egy nagyszerű koncerten voltam, ahol igazán szép művek szólaltak meg igényes előadásban.

VivaceFEST - Musica Historica

2015. május 31.

"XI - XV"  - Musica Historica

Árpád kortól - Mátyás királyig

Vasárnap a Musica Historica koncertjén voltam szintén a VivaceFEST régizenefesztivál keretein belül. Borzasztóan élveztem a koncertet. Az együttes nagy múltra tekint vissza, gyakorlatilag a hazai régizenejátszás egyik ikonja. Repertoárjuk bázisát a magyar és szomszédos népek középkori és reneszánsz énekelt költészete adja, de ezek között előadnak tisztán hangszeres darabokat is, így jól meg tudják festeni egy-egy kor és helyszín hangulatát. Ezen az estén az Árpád kortól egészen Mátyás koráig sorakoztattak fel darabokat. Az előadott művek listáját kiosztották, ami nagyon figyelmes gesztus volt, mert rengeteg apró darabból állt, és én személy szerint szeretek kis megjegyzéseket fűzni a darabokhoz. (Ami persze nincs nálam blogoláskor, de majd pótolom.)

Azon túl, hogy szeretem a Musica Historica-t, most azzal a füllel is próbáltam hallgatni, hogy mit tudnék majd tanulni tőlük, közelebbről Palócz Rékától Csíkszeredában a régizene nyári egyetemen. Amit megállapítottam, hogy nem ez az a zene, amivel én alapvetően foglalkozni szeretnék. Ez tulajdonképpen nem probléma, nem tragédia, és attól függetlenül van mit tanulnom azoktól a művészektől, akik ebben mozognak. Volt néhány olyan darab, amit én is szívesen elénekelnék, de akkor sem ez lenne a fő csapásirány. Hát, ezért volt külön nagyon hasznos. Mert egy olyan koncertet hallottam, ami olyasmi, de nem az, amit én szeretnék csinálni, és közelebb vezetett ennek megfogalmazásához.

Vissza a koncertre. Az együttesből különösen két művész, Széplaki Zoltán és Kasza Roland játéka ragadott meg. Széplaki Zoltán iszonyú sokféle (nem is számoltam) fúvós hangszert váltogatott a koncert folyamán. Furulyákat, harántfuvolákat, görbekürtöt, zergekürtöt, sőt schalmeit is megszólaltatott, mindegyiket könnyed virtuozitással.

Mondják, hogy a dobos a zenész legjobb barátja. Persze, aki már látott jó ütőhangszerest, pontosan tudja, hogy itt nagyon is zenélésről van szó. Különösen egy ilyen sokszínű hangszerből álló együttes esetén, akik gyakran tánczenét játszanak, az ütőhangszeres sokszor nagyjából a hátán cipeli az egészet.

Természetesen a többiek szakmai kvalitása felől sincs kétségem, és összeszokott együttes lévén jó volt látni, hogy szemvillanásokból is megértik egymást.

Koncert d-ben - VivaceFEST régizenefesztivál

2015. május 29. Péntek
Koncert d-ben
Bán István orgonaestje

S. Scheidt: Modus ludendi organo pleno pedaliter
J. Pachelbel: "Ich ruf zu dir, Herr Jesu Christ"
C. Kerll: Passacaglia

G. Muffat: Toccata prima
J. Krieger: Preludio, Ricercar, Fuga e Passacaglia
S. Bach: Toccata in d (dorische) BWV 538

D. Buxtehude: Passacaglia in d BuxWV 116
G. Böhm: "Vater unser im Himmelreich"
V. Lübeck: Praeludium in d

Egyik este egy nagyszerű orgonakoncerten voltam a Budavári evangélikus templomban. Bán István orgonált, aki a VivaceFEST régizenefesztivál főszervezője, egyben a Budavári Evangélikus Templom kántora.

Csupa d-moll hangnemű darabokat játszott. Élveztem a változatos összeállítást és külön boldog voltam, hogy Bachtól a dór toccata-t játszotta, és nem szerepelt a műsoron "a" tokkátaésfúga. 

A koncertsorozat egyébként sok támogató részvételével zajlott, több borászat, egy kézműves cukrászat és egy étterem is támogatta. Alapesetben ez nem derül ki annyira a hallgatók számára, legfeljebb a meghívó láblécét áttekintve.

Viszont itt az volt a koncepció, hogy opcionális 500 Ft-os támogatójegyekért tombolát osztottak és a koncert végén kisorsolták ezeket az ajándékokat. Borokat, sütiket és egy vacsorát. Az első koncerten ezt kicsit furcsálltam, mintha valamilyen beetetés vagy csali lett volna. De aztán, ahogy végiggondoltam, arra jutottam, ez mégiscsak egy közösségi összefogás. Egy borászatnak nem nagy dolog, ráadásul kiváló reklám felajánlani pár üveg bort, és a látogatók így szívesen, ugyanakkor önként támogatják az ügyet. Ami alapvetően nagyon is jó ügy: régizene fesztiváááál! :) Nagyszerű kezdeményezés, olyan jó lenne belefolyni valahogy...

Visszatérve a koncertre, engem az orgonakoncertek mindig relaxálnak és elgondolkodtatnak. Nem csak úgy üresjáratképp, hiszen hallgatás közben értelmezem, amit hallok és nagyon élvezek egy-egy jó zenei megoldást, vagy egy-egy jól megkomponált részletet. Különösen, hogy "szépszemű" Ruppert István tanár úr kurzusain sikerült jól megismerkednem a barokk orgonazene műfajaival.

Sajnos addig húztam-halasztottam a blogolást, hogy néhány részlet már így is a feledés homályába veszett, de az megmaradt, hogy a Krieger-darabnál felkaptam a fejem, hogy azannya, ez tiszta Bach. Lehet, hogy elírták a műsort? Aztán persze a fúgánál lebukott. :D

Egy nap Jordi Savall-al

Jordi Savall & Le Concerts des Nations: 

J. S. Bach: Musikalisches Opfer (BWV 1079) 

2015. 05.19. 

Zeneakadémia

Kedden csodás élményben volt részem! És aki bearanyozta, egyik kedvenc muzsikusom: Jordi Savall. Már sok-sok éve követem a tevékenységét, rengeteg felvételt hallottam-láttam tőle és együtteseitől, családjától, illetve néhány éve voltam egy koncertjén már a Müpában. Már akkor készült rólunk közös kép. :) 

Azóta sajnos elvesztette a világ az egyik legkülönlegesebb énekesnőjét, Monserrat Figueras-t, Savall feleségét. 

Kedden délelőtt Savall kamarazenei mesterkurzust tartott a Zeneakadémián. Passzív hallgatóként jelentkeztem és így is nagyszerű volt. Olyan béke, bölcsesség és kedvesség árad ebből az emberből, ami szerintem senkit nem hagy közömbösen. Külön öröm volt, hogy sokszor megmutatta a zenészeknek, mit hogyan kell játszani, kedves Barátnőm szavaival élve "felszentelte" a hangszerüket. :) Minden vonásából sugárzott a bölcsesség, a hangokat megtöltötte élettel és értelemmel.

Az volt a benyomásom, hogy az Ő világa valami nagyon egységes dolog, ahol a legkisebb dolgok is a legnagyobbakkal vannak összefüggésben. Miközben hallgattam és néztem, arra a meggyőződésre jutottam, hogy a zene az emberségünk és a lelkünk legmélyéről fakad. Olyan kifejeződése a belső világunknak, amely nem hazudik. Még akkor sem, ha mi hazudunk vele.

Este a Zeneakadémia nagytermében az együttesével koncertet adott. Eléggé rendhagyó volt, hisz a Musikalisches Opfer nem az a tipikus koncertre szánt alkotás, hanem inkább "papírzene" vagy "matekzene" vagy "agyzene"... Ennek ellenére jó volt látni és hallani, hogyan töltik meg élettel a hangokat. A terem tömve volt, és kicsit sajnáltam azokat, akik csak Savall-koncertre jöttek és nem ismerték az előadás tárgyát, avagy nem tudták, mire számítsanak. A  hihetetlen kitörő vastaps is talán inkább az előadóknak szólt, mint az előadott műnek, de természetesen ez semmit nem vont le a produkció értékéből. 

Figyelmes gesztus volt, hogy az egyébként meglehetősen rövid koncertműsor után több ráadást adtak, populárisabb, szórakoztató művekből. Köztük volt egy hajmeresztő tempójú Badinerie. Szeretem a hajmeresztő tempókat, ha ilyen meggyőződéssel, ízléssel, profizmussal adják elő.

Jordi Savall számomra példát mutatott, mind zeneileg, mind emberileg. Így van értelme zenésznek lenni!